Üdvözlök mindenkit megint ezen a blogon, ahol valószínűleg talán hosszabban is kifejtem a gondolataimat, mint ahogy azt kéne... Mmm... Most gondolom a címen rágódtok - jól teszitek! Szép lassan arra is rá fogok térni, de előbb pár dolgot szeretnék megosztani veletek. Íme az első: sajnálom, hogy eddig nem voltam és még mindig trehány disznó módjáraa nem írtam meg a kritikákat, de majd szép lassan arra is sort kerítek. A második: hivatalosan is nevelőapuci nélkül maradtam, így újra "szűkösködhetünk" anyummal. A harmadik: a blogra új kinézet került, amit igaz, nem szerkesztettem olyan sokat, de kellett egy kis változás az oldalnak. A negyedik: az a wifi, amin általában fel szoktam jönni a notebook-on valami csoda folytán eltűnt, így most is a telefonomról osztom meg a netet. Na, akkor vágjunk is bele a cím mndanivalójába - most egy kicsit talán máshogy fogok írni, de remélhetőleg így is meg fogtok érteni. Volt már, mikor abban a reményben éltetek, hogy anyutok végre talált egy normálisnak nevezhető férfit maga mellé, akinek előreláthatóan alig van rossz tulajdonsága és ráadásul még elég sokat is tevékenykedik a házatok körül? Volt már hogy azt hittétek, hogy anyukátok végre egyszer az életben helyesen cselekedett azzal a döntésével, hogy talált - illetve rátalált - az igaz szerelem? Hát én hittem ebben, vagyis leginkább reménykedtem abban nagyon is, hogy most sikerül neki megtalálnia a "tökéletes pasit apró hibákkal" saját maga számára. Hogy végre nem csak ketten vagyunk és nem kell mindig csak épphogy megélnünk egy fizetésből és havi 20 000 ft gyerektartásból. Már lassan egy éve együtt voltak anyuék, mikor (pont ma reggel, miközben feküdtem) szakítottak. Az okokba nem nagyon mennék most bele. A címben szereplő tapasztalatot már félig meg is magyaráztam. Már csak annyit szeretnék ehhez írni, hogy annyit megtanultam anyu kapcsolatából (részben az enyémből is leszűrtem ezt), hogy túl hamar  nem érdemes összejönni valakivel, mert hát a végén az lesz, ami anyuval történt, igaz nem csak ez játszott bele a szakításba. Másrészt viszont nem szabad megbízni a kapcsolat legelején a másikban annyira, hogy már mindenbe be is avatjuk őt. Nem szabad már az első pár hét alatt abszolút megbízni a másikban, szép lassan kell kialakulni a bizalomnak. Tudom, egy kicsit bölcsen hangzik nagyon is, de ahogy a bemutatkozásomba is írtam már komolyodok és töb tapasztalatom is van. Térjünk rá  be nem tartott ígéretekre... Még talán 2 hete sem annak, hogy a volt nevelőapám megíígérte, hogy majd elmegyünk Fonyódra a koncertekre és majd mikor vasárnap megyünk Pécsre elmegyünk a vásárba és kapok egy fajtiszta németjuhász kutyust, akit már Tysonnak el is neveztem, de feleslegesen, hiszen ennek a kis ajándéknak lőttek. Tulajdonképpen már kedden azt hajtogatta L. hogy túl sokba kerül, ami nekem furcsa volt, hiszen egész végig azt hajtogatta, hogy szívesen költ ránk, mert úgy sem tudná a pénzét elkölteni (vagy valami nagyon hasonló)... Most az ágyamon fekszem és hallgatom a zenelejátszóm és leírok mindent, ami éppen az eszembe jut és azon gondolkodok, hogy lassan már elérkeztünk ennek a cikknek a végéhez, hiszen ebben a témában nem nagyon tudok már hozzáfűznivalót írni. Köszönöm mindazoknak, akik elolvasták ezt a kis bejegyzést. :) U.I.: Nem vagyok annyira szomorú, csak szerettem volna kiírni magamból mindent, ami eszembe jut. Ez sikerült is!